Patrick Modiano: Éjfű /regény, Tarandus Kiadó, 2014/
Patrick Modiano, akinek első regénye
1968-ban jelent meg, számos rangos irodalmi díj tulajdonosa, 2014-ben megkapta
az irodalmi Nobel-díjat is. A kíváncsiság vezérelte választásomat, utólag már
kicsit bánom, hogy nem néztem utána melyik regényével lett volna érdemes
elsőként megismerkedni. Ha most kezdenék neki, akkor talán nem Jean ezen
történetét vettem volna le a könyvtárban a polcról, hanem ifjúsági regényét a
Catherine Certitude-t. Habár ez a regénye is erőteljesen megosztotta az
olvasókat.
Az Éjfűnek elsőre érdekesebbnek tartottam a címét, mint
mondjuk A Kis Bizsuét, most azonban bajban vagyok vele, hogy tulajdonképpen
mivel magyarázzam. Számomra ugyanis kicsit külön életet él a regénytől. Az éjre
még van bőven ötletem, a fűre azonban már nem sok, s hiába hagyom, hogy a
szókapcsolatra jöjjenek elő belőlem a könyvtől független szabad asszociációk,
még hangulatában sem sikerül velük a könyvet utolérnem. Mert milyen is a regény
hangulata? Kétségtelen, hogy atmoszférateremtő: melankolikus, mégsem túl drámai,
inkább borús és titokzatos, mint az éjszaka, aminek sötétje sok mindent
megenged és sok mindent el is takar. Bevackolódik az emberbe, ha hagyja. Számomra
ez az élmény azonban elég későn érkezett meg, már jócskán túl voltam a regény
felén, aztán ismét eltávolodtunk egymástól. Valahogy nem éreztem benne azt a
sajátos, egyedi hangot, melyet oly sokan emlegetnek az íróval kapcsolatban.
Volt időm olvasás közben eltűnődni teljesen más dolgokon, mégsem érzem úgy,
hogy lemaradtam volna a lényegről. Bűnügyi regény, szerelmi történet, lélektani
regény? Tulajdonképpen mindegyik és egyik sem.
Aki szereti és ismeri Párizst, annak ez
a könyv viszont igazi csemege lehet, kezdetben még én is úgy gondoltam, hogy
milyen izgalmas lesz majd nyomon követni térképen az eseményeket, de aztán ez
részemről érdektelenségbe fulladt, sőt így kicsit megterhelőnek is éreztem a
sok francia utcanevet, amiket bevallom később már át is ugrottam. Most biztos
felvetődik bennetek a kérdés, hogy akkor miért nem hagytam abba az olvasását.
Nem, nem azért mert túlságosan érdekelt, hogy hogyan fog befejeződni a
történet, hanem mert tetszett hogyan viszonyul az író az időhöz és tetszett
annak a gondolata is, hogy tulajdonképpen néha mennyire nem vagyunk tisztában
azzal, hogy milyen emberekkel vagyunk körülvéve. Tetszett annak elképzelése,
hogy olykor fontosabb két ember kapcsolatában hogyan viszonyulnak egymáshoz,
mint az, hogy kik is ők valójában. Végül tetszett az egyszerű, tömör,
sallangmentes nyelvezete. S hogy kiderül-e ki volt Dannie? S hogy az emlékek
megfeleltethetőek-e a már elmúlt valósággal? S hogy ez valóban annyira fontos-e
nekünk, hogy egy életen át elkísérjen bennünket? Nehéz kérdések, de a
válaszokat részben megtalálhatjátok rá a regényben, Jean életén keresztül. Ha
van kedvetek, sétáljatok vele egyet Párizs múltjában és jelenében!
„…az élet legbensőségesebb pillanatait
az ember nem jegyzi le, fél, ha papírra veti, elveszíti őket.” (31.old)
