Alessandro Baricco: Az ifjú Ara

Alessandro Baricco: Az ifjú Ara /regény, Helikon Kiadó, 2015/

Baricco visszatérő vendégem. A Selyem volt az első regénye, amivel megismerkedhettem, de a Tengeróceán hatalmas lírai árapálya azóta formálja kavicsom, mióta belevetettem magam hullámaiba.

Néhányan erőteljesen kritizálták Az ifjú Ara erotikáját és megfosztva érezték emiatt a regényt szépirodalmi rangjától. Való igaz, hogy Bariccotól ez újdonság volt számomra is, de ezen „gyengéje” éppen valamennyire az erőssége is, ettől válik azzá a regény, ami. Nem hinném, hogy Baricco ezzel beállt volna a „divatos” regények sodrába, ha valaki csak emiatt venné le a polcról, az biztosan csalódni fog. Például kap egy olyan mondatot, hogy „a tangó múltat ad annak, akinek nincs, és jövőt annak, aki nem remél.” (20.old) Gyakorlatilag a fél könyvet idézhetném. Az egész egy végtelenül törékeny történetfolyam, leheletfinom csipke (mondatok), amin átsejlenek a test körvonalai (szavak). Az élet gótikus katedrálisa, ami akár az idő, nem múlhat el bennünk nyomtalanul. Még akkor sem, amikor az íróban élő író kihúzatna pár oldalt belőle (mellesleg én is). Összességében olyan élményt tapasztalhattam meg általa, hogy tulajdonképpen nekem mindegy ki meséli el az adott történetet az író, egy krónikás, vagy személyesen a Család egyik tagja, mert az a fontos, hogyan mondja el azt és mit szeretne vele átadni, megosztani, kifejezni, esetleg elhallgatni. A végén már fel sem tűnt az elbeszélés száma és személye, volt egy Történet, amit ki-ki a saját életének nevezett. Egy olyan Történet, ami képtelensége ellenére az egyik legigazabb történet, amit valaha is olvastam.

Hogy magáról a tartalomról is írjak valamit röviden volt egy Család: egy Anya, egy Apa, egy Lány és egy Bácsi és volt egy nap, amikor az ifjú Ara bekopogtatott a Család ajtaján. A Család Fiú tagja, akinek az ifjú Arát szánták, azonban már hosszú ideje egy Szigeten tartózkodott, legalábbis mindenki így hitte, és már várakozni is elfelejtettek rá. Tudták, hogy egyszer hazatér és ez a tudat elég is volt mindannyiuk számára. Volt egy Család a maga titkaival, ritmusával, szokásaival, amely úgy létezett az időben, ahogy csak egy metafora létezhet. S miként azt már Bariccotól megszokhattuk a lassan kibontakozó sors-szilánkok idővel gazdagon díszített üvegmozaikká állnak össze a regény végére. Dicséret illeti a fordításért Nádor Zsófiát, olyan az egész mű, mint egy soha véget nem érő költemény. S arra a regényben feltett kérdésre, hogy hogyan hagyjunk el egy hajót, talán választ kínál következő olvasmányom.

A borítóterv Sánta Dániel munkája.