Brian Doyle: Ne hagyd el a hajót! /tengeri kalandregény, Tarandus Kiadó, 2015/
Kezdjük a tényekkel, a new york-i
születésű Brian Doyle jelenleg az oregoni Portlandben él családjával. A helyi
egyetem lapjának szerkesztője, számos esszégyűjtemény, novella, verseskötet és
regény szerzője, s egy sereg irodalmi díj birtokosa, amiknek felsorolásától
most eltekintenék. S hogy akadt épp az ő könyve a kezembe? Igazán tudatos,
megfontolt választás eredményeképpen, azaz megtetszett a könyv borítója. Az már
tényleg csak a véletlen műve, hogy a címe rímel egy az előző olvasmányomban, Az
ifjú Arában feltett kérdésre. S hogy mi a valódi válasz erre a kérdésre? Az,
hogy soha ne adjátok fel!
Ha azt írtam Az ifjú Aráról, hogy a
legigazabb képtelen történet, amit valaha is olvastam, akkor Brian Doyle
regénye időben második lett ebben a sorban. Kicsit nehezen indultam neki, mert
még a Baricco könyv költői nyelvezetét kerestem benne, de hamar ráébredtem,
hogy Declan O Donnell nem úgy költő, mint aki verseket ír, hanem ő magát az
életet szedi rímekbe és gazdagon él közben a költői eszközökkel. Zene ez a
legjavából, olyan sors-szimfónia, amihez ha kellőképpen nyitottan állunk hozzá
egy kicsit talán másként fogjuk látni általa a világot. Valahogy úgy kezdődik a
történet, hogy Declan hajóra száll a Lile legénység nélküli kapitányaként a
Csendes-óceánon, nem először, de a hangulatában előfordulhat mégis, hogy
utoljára. Úti célja ismeretlen, az út maga sem vezet amúgy sem sehova,
valójában azonban ez így nem egészen pontos meghatározás. Útja egyszeri kaland
lenne csupán, vagy netán egy kíváncsi expedíció? Menekülés vagy hazatérés? Ki
tudja? Ed Burke? Vagy a tat szintje felett 3 méterre lebegő sirály? „…élet és
halál sehol nem áll meghittebb, nyersebb, pőrébb viszonyban egymással, mint
itt...mert azért kelünk útra az óceánon és az óceánban, mert történetekre
éhezünk, ez a mi legnagyobb éhségünk és legnagyobb félelmünk is…” (25.old)
Declan
azonban szándékai ellenére nem marad egyedül. Legénysége előbb két fővel bővül Pikóval
és lányával, Pipával, majd sorban érkeznek a többiek is: az albatroszok népéből
származó Taromauri, Danilo Valamivić, egy különleges nemzetet megálmodó miniszter,
végül a Tanyec kapitánya Enrique. Mindegyikük magával hozza és berakja a
közösbe a saját életét, álmait, vágyait, ki-ki a saját lehetőségeihez mérten.
Nagy lelkek egytől-egyig, történeteikbe sokáig belekapaszkodhatunk.
Megtanulhatjuk tőlük, hogyan kell igazán meghallgatni egy másik embert és hogy
türelemmel, kellő tisztelettel, alázattal és odafigyeléssel, sokkal könnyebben
alakíthatjuk az életünket, mint nyers erővel. Megtanulhatjuk tőlük azt is, hogy
másként is lehet boldog életet élni. Pipa például egy baleset következtében
sokáig nem találta a szavakat, de számomra úgy tűnt mégis övé a legteljesebb
életélmény. Ha már zenei hasonlattal éltem, akkor bőven volt mindebben
improvizáció. Meg kell még említenem, hogy az óceánról és élővilágáról alkotott
elképzelésim is új és eredeti gondolatokkal bővültek a regény által. Ráadásul a
buszon ma együtt utaztam egy „kismadárral”, s úgy éreztem, életemben először sikerült
meghallanom a lelkét. Hosszú történet, majd ha találkozunk, egyszer talán
elmesélem.
A borítót Papp Norbert
tervezte.
